Ez a film csak most készülhetett el.
A kritikusok egy része lehúzta, a másik fele pedig dicsérte a bátorságáért.
Mindenképpen ajánlott megnézni, mert tulajdonképpen összefoglalja az elmúlt évek ideológiai ámokfutását, miközben valamelyest rávilágít a társadalmi károkra is.
Bár még így is a felszínt kapargatja, és valószínűleg a következő évek vagy évtizedek fogják megmutatni a rombolás valódi károsultjait, a történet ettől és a hibáitól függetlenül több szempontból is fontos mondanivalóval bír.
Először is visszatért a gyökerekhez, ahol minden elkezdődött; az egyetemi világhoz, a safe space és a társadalmi viták tantermeihez, oda, ahonnan a woke útjára indult. Kényes terep ez, ma már világosan látszik, hiszen ebben a közösségben minden túlteng a hormonoktól, az identitás keresés bizonytalanságától és az ambícióktól. Vagyis kiváló helyszín a káoszteremtéshez.
Hőseink diákok, modernkori önjelölt gondolkodók a filozófia tanszékről, vagy mai gúnynevén, a muciológia szakról.
Ők azok, akik egzisztenciális vitákat folytatnak le egy lakás összejövetelen bor és sajt mellett vagy a helyi pub bárpultjánál. Többségük pénzes családok sarjai, akik jobb híján elmennek órákat venni és elmélkedni a létezésükről, miközben telefont nyomkodva unatkoznak, problémákat gyártanak le maguknak, illetve indokolatlan tüntetéseket szerveznek a kampuszon, csakhogy érezzék, hogy nem halottak belül, hanem élnek a nagy nihilista jóléti társadalomban a digitális korszak közepén.
A szereplők másik fele, az oktatók nem ennek a generációnak a tagjai, hanem vannak köztük felküzdött karrieristák, igazi agyasok és akadémiai arcok, akik nem ezüst kanállal a szájukban születtek a Yale egyetem kapujában. Ők azért jó fejek, mert próbálnak a diákokkal közvetlenebb kapcsolatot kialakítani a haladó korszellem nevében és viszonylag egyenrangú partnerként kezelni őket, ám pont ez az, ami végül a kiindulási konfliktushoz vezet: az egyik fekete leszbikus diák szexuális erőszakkal vádolja meg az fehér, heteroszexuális férfi tanárát.
A film első része, a felvezetés egy moralizálás a modernkori feminizmusról, amelynek egyik szimbolikus figurája pont a Julia Roberts által játszott filozófia tanár.
Az Ő alakja a régi progresszív gondolkodás klasszikus példája: haladó, nyitott, de bizonyos szempontból konzervatív értékrendet is közvetít, aki a kollégáival kissé értetlenül szemléli a szélső liberális eszmék terjedését az egyetemen. Először csak ráhagyják a diákokra, majd elszenvedői lesznek az ideológiának, és innentől ők is bármikor ellenségekké válhatnak, ami a karrierjükbe és az egzisztenciájukba kerülhet. Bár a film fikciós, a téma és a cselekmény remekül bemutatja azt a kulturális aknamezőt, ami az utóbbi években kialalult a közéletben. Mert bizony az egyetemi élet az USA-ban már az előkapuja ennek, ahol a sajtó örömmel ugrik rá az ilyen sztorikra.
Ezzel pedig az állítólagos sértettek és egyéb szereplők tisztában is vannak, a többiek pedig tehetetlenek a jelenséggel szemben.
Meg is érkeztünk a cancel culture pusztításához, ami számos áldozatot szedett az elmúlt érában. Emberi életek, sikeres pályák mentek tönkre, miközben a média és kulturális nyomás erősebb volt bizonyos esetekben, mint a konkrét bizonyítékok.
A film feszültségét pont ez adja; nem tudjuk ki mond igazat, ki az ártatlan és ki a bűnös. Csak sejtjük, hogy valami nem kerek.
A vadászat után nem tökéletes film, néhol a szereplők lógnak a levegőben és a cselekmény is mozgat olyan szálakat, amiket feleslegesnek éreztem, illetve a befejezés is kissé összecsapott, de ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, aki már tisztán látja, hogy mi is történt az elmúlt években, azaz hogyan lettünk átverve, megvezetve és totálisan meghülyítve.
A teremben, ahol a filmet néztük, többnyire 23 és 40 év közöttire saccoltam az újságírók és tartalomgyártók életkorát.
Ez azért lényeges, mert a klasszikus szürreális woke toposzok és fordulatok láttán többen is felszisszentek vagy ironikusan felnevettek.
Talán nincs minden veszve...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése