Az elmúlt napok közéleti csörtéi és a közhangulat kapcsán egy régóta érlelődő írásom született meg.
Minden népnek, kultúrának, nemzetnek vannak sajátosságai, mind pozitív, mind negatív értelemben. Utóbbi az, ami a kollektív tudatot, a társadalom összességét megoldandó feladatok elé állítja, vagy visszahúzza attól, hogy kimaxolja önmagát, esetleg jobban éljen.
Van az az ember típus, aki megkapja az élettől a lehetőséget: siker, pénz, szerelem, mégsem tud vele mit kezdeni, sőt egy ponton önszabotálásba kezd. Elmarja maga mellől az értéket, a szépet, a jót, és maga köré gyűjti azt, amit nem kellene, majd lassan önsajnáltatással és önpusztítással kicsinálja magát.
Ez az archetipus nem akarja és nem tudja kicsit sem átadni magát az egészséges vágynak és a harmóniának, mert talán mélyen a lelkében ott van valamiféle üresség, egyfajta önértékelési hiány, és kishitűség, amiből fakadóan nem szereti, nem tiszteli önmagát, így másokat sem. Sokszor belőlük lesznek a bántalmazók, az irigyek, a másoknak traumát okozók, az ígérgetők, a hűtlen szeretők, a gyávák és az árulók.
Van egy kis bökkenő. Magyarországon rengeteg ilyen ember van, mondhatni a magyar társadalom nagy része sajnos ez.
Míg ez egy több száz milliós országban arányaiban eloszlik, egy 10 milliós kis nemzetben meghatározó lesz.
Amennyiben a fő narratíva átvesz egy mérgező attitűdöt, nem lesz az a vezető, aki ebből egykönnyen ki tudna húzni több generációnyi önismeretet nem gyakorló embert.
Sokat szoktam azon gondolkodni és beszélgetni az ismeretségi körömben, hogy mikor és hol csúszott ennyire félre a magyar nép?
Mi vezetett odáig, hogy jobban gyűlöli egyik a másikat és összességében saját magát, mint bármit vagy bárkit ezen a világon?
Vannak akik azt mondják Rákóczi óta megy ez a széthúzás, mások Szent Istvánra hárítják, és vannak, akik a kommunizmusra. Aztán most éppen a jelenben divatos jobbra és balra is mutogatni, a politikusokban keresni a hibát, a közbeszédben vagy konkrét személyekben.
Közben a gonoszság, az irigység, a gyávaság, a széthúzás és a belterjesség ott van a civilekben is a hétköznapokban.
A tanárban, a mérnökben, a jogászban, a bölcsész szakosban, a bolti eladóban, szakmunkásban, a zenészben, a színészben, a festőben, az aktivistában, a kutya trénerben, az óvodás kisgyerekben, a Marika néniben és még sorolhatnánk.
Ahogy az egyén, úgy a kollektív tudat is képes valahol megteremteni a saját Poklát.
Amíg a társadalom magát nem vizsgálja meg, és nem kezd el önismeretet gyakorolni, addig itt nem igen lesz jobb világ. Sem jobb légkör, sem jobb közélet, sem jobb gazdaság, sem jobb párkapcsolatok.
Jöhet bármilyen megmondó, modern népi költészetet úgy ahogy előadó hip hop karakter, stand up komikus vagy próféta, lehet itt messiás várás, köpködés, fröcsögés, a felelősség vállalás hiányában a változás elmarad. Mert a Szabadság nem dekadencia vagy nihilizmus, önpusztítás, káosz vagy anarchia, hanem tudatosság.
A magyar nép egyelőre nem akar változtatni.
Nem, nem akar változást, hiába kommenteli be vagy üvölti Tiktok-on.
Mert aki változást akar, az nem csinálja újra és újra ugyanazt, nem választja, követi az eddigi sémát, nem pusztítja tovább magát, hanem belenéz a tükörbe és azt mondja: Eddig és ne tovább!
Most, hogy egy új műsoron dolgozunk, alkalmam volt külföldön élő magyarokkal kapcsolatba lépni. Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztem, pontosabban megerősítést nyert egy régi gyanúm. Kétféle magyar van külföldön is:
Az egyik a világra nyitott, az átlagtól eltérő gondolkodású, egy másik kultúrához könnyen alkalmazkodó és a szokásos hazai viselkedés mintát magában NEM hordozó típus. A másik viszont hozza a megszokott mérgező attitűdöt, a kommunikáció képtelenséget, a játszmát, a furcsa passzív agresszív stílust egy másik kontinensen is, emiatt van az, hogy az előbbi csoport elkerüli az utóbbit még a világ másik oldalán is.
Ez egyébként a külföldieknek is feltűnik. Az, hogy valami ezzel a néppel nem stimmel. Persze ez nem azt jelenti, hogy más országokban nincs probléma, de nekünk magunkkal van dolgunk, és nem velük. Bár a világgal való kapcsolatunkat ez is meghatározza.
A magyarság egyik alap problémája tehát egy személyiség zavarhoz, egy identitás válsághoz hasonlítható. Ezért van tele játszmával, önellentmondással, ezért folyékony halmazállapotú a "személyisége", nem pedig szilárd.
Egy nemzet identitás nélkül széthullik darabjaira.
Pedig van múltunk, vannak nagyszerű magyarjaink, akik a törtélemben és az újkorban letettek az asztalra, hagyományaink, amikre büszkék lehetnénk. A népmesék találékony, fifikás, életre való hősei is mi vagyunk. Lenne mibe kapaszkodni, lenne mihez viszonyítani, de ehhez képest ott tartunk, ahol.
Többé nem kellene sztárolni és piedesztálra emelni igénytelen, aljas és tehetségtelen egyéneket, mert igenis vannak igazi Isteni szikrával megáldott jószándékú teremtő alkotóembereink.
Apropó, ha már népmesék, tehetséges magyarok és múlt, akkor szimbolikusan érdemes behozni Petőfi klasszikusát arról a paraszt legényről, aki többet akart az élettől, megfejlődte önmagát és tett is érte.
Ám hiába várja jelenleg Iluska János Vitézt Tündérországban, ha Jancsika a gonosz boszorkányt meg a sárkányt választja, miközben azt énekli:
"Bal sors akit régen tép... "
Megjegyzések
Megjegyzés küldése