James Gunn olyasmit alkotott a Galaxis őrzői befejező részével, amit jó értelemben azóta sem hevertem ki; szó szerint egyszerre sírtam és nevettem. Könnyfakasztó érzelmi hullámvasút és kiváló karakter fejlődési bravúrok zárták az író-rendező Marveles együttműködését, hogy aztán megmentse a kezdetektől szétesőben lévő, önmaga farkát kergető DC-t.
Bár voltak próbálkozások és elemek, amik népszerűek voltak, de a képregény és filmrajongók abban egyetértenek, hogy a Warner Brothers nem tudta megugrani a Disney és a Marvel sikereit. Ezért kellett valaki, aki egyedi látásmóddal bír, kellően őrült, de nem annyira elszállt és suta, mint Taika Waititi, hanem jó érzékkel nyúl a popkultúrához, amelynek nemcsak a látvány a része, hanem a kreativitás és a zene is.
James Gunn annak idején tehát bevállalta a Galaxis Őrzőit, amiben még a stúdió is kételkedett, és frenetikusan megcsinálta a képregény adaptáció trilógiáját. Ezután valószínűleg nem volt kérdés, hogy érdemes lenne felkérni őt a tűzoltásra.
A DC komorabb és drámaibb világát hátrahagyva Superman figuráját is felrázta kicsit a búslakodásból, és ez alapvetően jót tett a hősnek!
Kaptunk ugyanis egy energikus, kevésbé komoly, ám laza figurát, aki persze, hogy nem Cavill, de Isten ments, hogy hozzá hasonlítsuk! Henry ma már ikonikus, de más volt, mint ez a casting, és ezt érdemes a helyén kezelni. A címszerepet alakító David Corenswet jó kis Superman, ha elvonatkoztatunk az elődöktől, és az első negatív reakcióktól, amelyek Wishes Superman-nek hívták. Apropó kommentelők, a film egyik legjobb poénja is arra reflektál, hogy a közösségi médiában vannak Superman gyűlölők, akik hashtagekkel megjelölt posztokban szidják a köpönyegest.
Ennél a résznél az egész terem nagyon röhögött, mert nagyszerű görbetükre ez jelen korunk közéleti és politikai gyűlölködési propagandájának.
Ehhez még az is hozzáadódott, hogy a sajtó vetítésen nyilván sok médiamunkás ült, a főszereplők egy része pedig maga is újságíró, így jó pár szakmai kiszólás és poén van a filmben.
... és akkor jöjjenek a negatívumok.
A lazulás és frissesség szerintem jó ötlet volt, de sajnos Gunn is hajlamos minden történetben kicsit Galaxis Őrzőit játszani, azaz túltolni a szürreális humort, ami egy ponton a karakterek és a cselekmény mélységéből vesz el. Persze azért visszafogottabban csinálja, mint a korábbi filmjeiben, de az arányok megtartása a jövőben is fontos lenne. Ezen sok múlhat, ha nem szeretne a DC figurája Thor sorsára jutni. A rendező azt nyilatkozta a napokban, hogy le akar számolni a pátosszal, az ezerszer elmesélt történettel, ami Superman-re is jellemző.
Nincs is ezzel baj, ha nem a karakter esszenciáját teszi semmissé így. Ezen a ponton mindenki döntse el maga, hogy az emberibb és esendőbb verzió jön be vagy a szoborszerűbb ikonikus hős.
A másik megosztóbb rész a szerelmi szál, ami itt már egy ideje tart, bár az együttjárás csak néhány hónapos.
Lois tisztában van Superman alteregójával, az egymásra találás tehát megtörtént, viszont valami mégis hiányzik, és ennek inkább ahhoz van köze, hogy az újságírónőt alakító színésznő kicsit halovány. Egy karakteresebb Lois Lane-t vártam volna, akivel az érzelmek is mélyebbek. A történet remekül be lett illesztve a modern korba, de pont ez az, ami a férfi és a nő közti dinamikában nem túl előnyösen jelenik meg.
A csajszi ugyanis azon agyal, hogy néhány hónapnyi randizás után szakít Clark-kal illetve Superman-nel, mert egyszer (!) veszekedtek... Vagyis beindul a kifogás gyártás, ne javítsd meg, ne beszéld át, ne küzdj érte, hanem dobd el, akkor is, ha életed szerelme az illető. Ez nem túl jó üzenet egy amúgy is felszínes társadalomnak, pláne olyan hősök esetében, akik évtizedek óta ikonikus szerelmes párként jelennek meg a vásznon, a bizalom szimbólumai és az egyikük a másik motivációja a harcokban.
Az elbizonytalanodás jó drámai húzás lett volna Lois és Clark között, de ez ebben a formában kissé sekélyes lett. Sokkal inkább a Superman személyét övező általános társadalmi megkérdőjeleződés kapcsán kellett volna bevinni ezt a szálat a románcba, de a készítők valamiért nem ebbe az irányba mentek el.
Kanyarodjunk vissza kicsit a pozitívumokhoz, és a film egyik nagy erősségének mondható nemezishez, Lex Luthor-hoz. Nicolas Hoult generációja egyik legtehetségesebb színésze. Miközben alapvetően egy szimpatikus figura, nagyon széles skálán tud játszani.
Volt ő már szociopata orosz cár, mely szerep során komikus vénáját is megcsillogtatta, volt önmarcangoló bűnös ember és hősszerelmes vámpírvadász is.
Így nem is kérdés, hogy a többség kifejezetten örült, amikor napvilágot látott, hogy ő lesz Superman ellenfele. Én a magam részéről pontosan azt az alakítást kaptam tőle , amire számítottam. Egy karizmatikus Luthor-t, akiben ott van az esendő ember és a nárcisztikus tech milliárdos is. A filmből azt is megtudjuk, miért nem jó ötlet egy ilyen végtelen hatalmú megszállott megalomán gazdagember barátnőjének lenni. Igen, James Gunn sok ilyen apró, először viccesnek tűnő részlettel operál, amelyeknek nagyobb jelentősége lesz később a történet lezárása és a karakterek bemutatása szempontjából.
Összességében tehát megérkezett végre az a DC film, amire régóta vártunk, és bár nem hibátlan alkotás, amennyiben ez egy új éra kezdete, akkor talán jó lesz az irány, és a világépítés is gördülékenyebben fog menni a rendezőnek.
Aki pedig már régen elengedte a szuperhős zsánert, annak is érdemes beülni erre a 2 órás eseménydús és pörgős kalandra, amelyben az igazi showt egy repülő kutya viszi el.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése