Squid Game 3. évada bár nem nyerte el mindenki tetszését, arra biztosan jó példa lesz, hogyan kell sokak számára szimpatikus és elfogadható LMBTQ karaktert írni.
.jpg)
Ahhoz, hogy megértsük, miért sikerült ez a koreaiaknak és miért van benne rutinjuk Hollywooddal szemben, ahhoz tudnunk kell néhány dolgot.
Manapság úgy tűnhet, hogy Korea lett Ázsia popkulturális központja, de ez nem teljesen van így. Rengeteg mindent vettek át az elmúlt évtizedekben a japánoktól, sőt mondhatni őket másolták le.
A japán showbiznisz, anime kultúra és a J-pop alapján alkották meg a maguk K-pop idoljait, sorozatait és üzleti modelljeit.
Ezt vegyítették a Nyugat kapitalizmusával, ami globális terjeszkedést szült meg.
A koreaiak ügyesen marketingelnek, kicsit talán pofátlanabbak is, mint a japánok, akik bele kényelmesedtek az úttörő anime kultúra első nyugati sikereibe.
A törtetés meghozta az eredményt, ma koreai sorozatokat és filmeket néz az egész világ.
(A kozmetikai iparról pedig nem is beszéltünk még.)
Tehát a koreai siker-recept alapja a japán popkultúra. Miután ezzel tisztában vagyunk, nézzünk vissza a 90-es évekre, amikor az animék elkezdtek beszivárogni a német tévékbe, majd kis hazánkba is.
A Dragon Ball, a Sailor Moon, a Pokémon először sokakban ellenvetést vagy értetlenséget szültek, mert olyan témákat és ábrázolásokat használtak bennük, amit a nyugati mesék ritkán. Legalábbis azok, amik gyerekeknek vagy fiataloknak szóltak, és nem felnőtt animációs filmek.
A halál, az erőszak, a szexualitás bizonyos mértékig kevésbé tabu témák a japán kultúrában, mint a kereszténységben.
Ez mutatkozik meg a rajzfilmekben és a rendes élőszereplős sorozatokban is. Ráadásul a képregények és az animációs alkotások rengeteget merítenek a Kabuki színházakból is, ahol férfiak játszhattak csak, így nyilván női szerepeket is.
(Nem, nem mindenki volt meleg, aki színész volt.)
Így fordulhat elő, hogy a Pokémon antagonista párosának heteroszexuális tagja, James néha poénból női ruhákba öltözik, ezzel erősítve a komédia elemeket. Akkoriban a 90-es években, bár lehet ez furcsa volt, nem volt külön neve, kategóriája, lobbija ennek, ahogy annak sem, ha Tapsi Hapsi öltött éppen csajszi ruhát, hogy átverje a vadászt.
A Sailor Moon animében pedig rendszeresen bajban voltak a szinkronnal itthon is, mert nem tudták hová tenni a fiúsan öltözködő lányokat, sőt cenzúrázták is azt a leszbikus párt, akiket nálunk magyar szinkronban unokatestvérekként mutattak be. Viszont, akik Holdtündér rajongók, mint én is, azok soha nem foglalkoztak azzal, hogy Uránusz tündér és Neptun tündér a civil életükben egy pár. A sorozat sem erre tette a fókuszt, sőt csak nagyon finom utalások vannak benne, mert a cselekmény fontosabb írói szempontból, illetve semmilyen gender propaganda nem létezett még akkor.
A japánok egyszerűen csak adták magukat, a kultúrájukat, a sokszínűséget a maguk természetességében.
Ez az, amit Hollywood nem akar megérteni, vagy nem engedik neki, hiszen lobbi alapon akarnak vegyészeti pontossággal megalkotni olyan történeteket, amiknek az üzenete politikai és nem őszinte kreatív alkotói folyamatok eredménye.
A Squid Game 2. és 3. évadának transznemű karaktere azért sikerült sokak számára elfogadhatóra és szimpatikusra, mert az ázsiai, ez esetben koreai készítők egyszerűen csak azt csinálták, amit eddig.
Persze a Netflix kvótájába bele kellett férniük, és volt ebben tudatosság is, de a receptet már jól ismerték ehhez, így a jellem és karakter építés sem szorult háttérbe.
A gender kérdést tehát lehet jól tálalni, szélesebb közönség számára is szerethetővé tenni, csak ehhez kell egy jó adag intelligencia, ízlés és egészséges mentális állapot, illetve kevesebb politikai nyomás. A kreativitás és a tehetség pedig hab a tortán.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése